A szülői gyász: transznemű a gyermekem!

Január 4-én jelent meg az írásom a Népszava Visszhang rovatában arról, hogy a transznemű előbújásnak különböző életkorokban milyen körülményei, előnyei, hátrányai lehetnek. Ahogy ott is leírtam, az előbújás mindig saját magunkban kezdődik el, amikor felismerjük, hogy születési nemünktől eltérő nemi identitásunk van, és az életünket nem a születési nemünknek megfelelően szeretnénk leélni, hanem a társadalmi nemünk szerint.

Ez egy hosszú folyamat, amíg a belső nemi diszfóriával terhelt időszakon a transznemű ember átküzdi magát és eljut oda, hogy a külvilág számára is ezt el szeretné mondani, vagy akár olyan külső jelek (öltözködés, viselkedés, névhasználat stb..) kezdenek jellemzők lenni rá, amelyek eltérnek a születési nemétől és ezek a környezetnek egyre jobban feltűnnek. Ilyenkor általában előbb-utóbb sor kerül arra, hogy az érintett otthon, első körben a szűk családjának is előbújik és a szülőknek elmondja, hogy mivel küzd magában, megpróbál magyarázatot adni ezekre a külső megjelenési változásokra. A szülőknek megtett előbújást otthon két aspektusból fogom megvizsgálni jelen írásomban, egyrészt az érintett szemszögéből írom le, mi zajlik le benne és a szülői oldaláról is megvizsgáljuk ezt az előbújást, hogy mi zajlik le a szülőkben és hogyan lehet ebből egy sikeres, szép kapcsolat a jövőben.

Az érintett mikor arra az elhatározásra jut, hogy megosztja a szüleivel a transzneműségét, nyilván egy fajta megértést, elfogadást, támogatást és feltétel nélküli szeretetet vár el a szülőktől. Szeretné, ha az elkövetkezendő tranzíciós folyamatokban (szociális, orvosi), amit magában eltervezett, és annyira vágyik ezekre, a szülők támogatnák őt, mind érzelmileg, mentálisan és esetleg még akár anyagilag is. (az orvosi folyamatok rendkívüli anyagi forrásokat igényelnek.) A transznemű fiatal türelmetlen általában és szeretné, ha ez az előbújás gyorsan és számára minél fájdalommentesebben történjen meg. Ez egy hosszú folyamat, ami érlelődik benne, hogy végül eljusson a döntésig. Ez sokszor hónapokig, évekig, sőt évtizedekig is eltarthat. Érezhetjük itt már az ellentmondást, hogy amit az érintett hosszú ideig próbál magában feldolgozni, azt nem lehet elvárni egy szülőtől, hogy egy beszélgetés után megtegye ő is.  A szülői elfogadás egy transznemű fiatalnak talán az első olyan visszaigazolás az életében, ami arról szól, hogy valaki az ő döntését elfogadja, tiszteletben tartja és támogatja. Ez nagyon fontos számára, mert a döntését megerősítheti, a diszfóriát csökkentheti a szülői támogatás. Természetesen, hogy az érintett kezdeményezi ezt a beszélgetést a szülőknél, vagy véletlen lebukik (például a transznemű nő otthon női ruhákat vesz fel (anyja, lánytestvére ruháit) és váratlanul hazaérkeznek a szülők), vagy már annyira nyilvánvalóak a külső jelek, hogy a szülők kérdeznek rá. Ezek a körülmények nagyon változatos előbújási élethelyzeteket hozhatnak magukkal. Az előbújás egy transznemű embernek szinte mindig kivétel nélkül nagyon stresszel terhelt, még akkor is, ha a legjobb, szerető családi környezetben nő fel. Ez egy olyan beszélgetés lesz, amire a reakció a szülők részéről kiszámíthatatlan előre, az érintett fél attól, hogy az általa elvárt visszajelzés nem történik meg, vagy nem úgy, ahogy ő előre elképzelte azt. A legritkább esetben következik ez be, az elvárásoknak megfelelően azonnal.

A szülőt egy ilyen előbújás otthon, előzményektől függően különböző módon érheti. Attól, hogy villámcsapásként éri a bejelentés, odáig, hogy „sejtettük, hogy valami nincsen rendben” vagy akár „már mi rég tudjuk rólad”, bármi előfordulhat. Talán utóbbi a ritkább, amikor egy szülő szinte bizonyosabb a dologban, mint maga az érintett, sőt még el is fogadja ezt, megértő és támogató. Tapasztalataim szerint ez a folyamat jellemzően inkább egy fajta „szülői gyászra” hasonlít inkább, amíg ezt az információt, felismerést magában végig tudja küzdeni a szülő.  Nagyon sokféleképpen reagálhatnak, függően attól, hogy a család milyen földrajzi környezetben él (kis falu, vagy nagyváros, esetleg főváros), függ attól, hogy a szülők általában milyen társadalmi és politikai közegben érzik jól magukat. (egy szélsőjobboldali nézeteket valló családban egy előbújás szinte lehetetlen és óriási veszélyeket is hordoz magában, akár az is bekövetkezhet, hogy a fiatalt kiteszik otthonról), milyen iskolázottságúak.  Befolyásolhatja a feldolgozási folyamatot a vallásosság is természetesen, mivel egyelőre az egyházak semmit nem tesznek annak érdekében, (sőt!) hogy a transznemű embereket Jézus szerető, ölelésébe helyezzék. Az egészen biztosan megengedhetetlen reakció egy szülő részéről, ha az előbújás után a saját gyerekét kitaszítja, ellöki magától, nem áll vele szóba, verbálisan vagy akár fizikailag bántalmazza! Ez a lehető legveszélyesebb, és akár öngyilkossági kísérletekhez is vezető út lehet a fiatal számára, borzasztó tragédiákhoz vezethet ez a viselkedés, amit már esetleg nem is lehet visszacsinálni később.

Az viszont véleményem szerint teljesen rendben van és elfogadható reakció, hogy pánikba eshet a szülő és felmerül benne millió kérdés azonnal. Mi lesz az iskoládban, a munkahelyeden, kit szeretsz te igazán, férfiakat, nőket? Akkor te homoszexuális vagy fiam, vagy leszbikus vagy lányom? Hogyan lesz unokám? Hogy fogadnak el az emberek? Mit szólnak majd a faluban?  Mit szólnak a rokonok, a szomszédok? Mit szólnak a….és a sor végtelenül sorolható, ami arról szól, leegyszerűsítve hogy a szülő a társadalom várható elítélő magatartását, hogyan tudja kivédeni, és távol tartani magától, hogyan válaszol majd ezekre ő, aki semmit nem tud az egészről? Ebbe a helyzetbe a transznemű fiatal belekényszeríti szinte a szülőt akaratán kívül. Az első mondatok biztosan tele lesznek kérdésekkel és kételyekkel. Ezeknek a kérdéseknek a gyökere ott van, hogy a társadalom alapvetően semmit nem tud a transzneműségről és ez a jelen fiatal generációnál is így lesz sajnos, amire felnőnek, mivel ez a kormány kitiltotta a felvilágosítást az iskolákból. Hogyan várjuk el egy szülőtől azt, hogy jól, megértően, és támogatóan reagáljon egy transznemű előbújásra, ha fogalma sincs arról, amiről a gyermeke beszél? Nem is hallott arról akár, hogy mi az az LMBTQ, kik azok a transznemű emberek, talán addig eljutott már, hogy vannak melegek. A szülő csak a veszélyeket és a kétségeket látja ebben az előbújásban, mivel egyik pillanatról a másikra egy ismeretlen dologgal találja magát szembe, amit a magyar kormány is üldözendő, borzalmasan rossz dolognak állít be. Felmerülnek a szülőkben hamarosan azok a kérdések is, hogy „Miért pont velem történik ez meg?”, „Mit rontottam el?”, „Miért nem vettem észre?”, „Biztosan én vagyok az oka ennek az egésznek!”. Kialakul hamar egy önvádolási folyamat és a szülő belekerülhet egy mentálisan befelé forduló negatív spirálba, amíg a transznemű fiatal pedig – hibásan és rosszul – sürgeti és értetlenül várja a gyors és feltétel nélküli reakciót, a szeretetet és a támogatást. Ez a folyamat sokszor nagyon nehéz, mert a fiatal sincsen készen arra, hogy válaszokat adjon a szülők kétségeire. „Mi lesz velem?” Igen, ebben a magyar társadalmi berendezkedésben ki az, aki erre a kérdésre pozitív, jó választ tudni adni először magának, utána pedig a saját szüleinek? A legjobb, amit talán lehet mondani optimistán, hogy „reménykedjünk”, túléled majd itthon, de a legjobb, ha a szülő elkezd azon gondolkodni, merre élnek rokonok a nagyvilágban. Ez egy újabb nehéz döntés, hogy a gyerekemet úgy taszítsam el magamtól, hogy jót akarok neki?

Talán a lehető legnehezebb eset az, amikor a szülő és a gyermek az előbújás után eltávolodik egymástól, megfagy a viszony közöttük és szóba sem állnak egymással. Az érintett nem kapja meg a gyors elfogadást, támogatást szeretetet, a szülők pedig nem kapnak választ a teljesen jogos kérdéseikre. Mindenki hiányt szenved ahhoz, hogy ez az előbújási folyamat sikeresen és jól legyen kezelve. A szülői gyász egy hosszú folyamat. Azért nevezem gyásznak, mert a szülő úgy érzi, hogy elvesztette a gyerekét, akit megszült, akit pelenkázott, akit felnevelt stb.… A veszteség ilyenkor sokkal erősebb, mint az a felismerés, hogy itt képletesen lehet csak beszélni veszteségről, hiszen a gyermek nem halt meg, csak végre boldogan fog élni. Sok szülő keresi a racionális válaszokat kérdéseire, de sok esetben ezeket a tudomány sem adja ma még meg nekik. (Mitől lettél gyermekem transznemű?).

Mit tehet az érintett, és mit tehet a szülő? Mindkét fél részéről sok türelemre és beszélgetésre lesz szükség. A folyamat feldolgozásában én is tudok segíteni mindkét félnek, de ha igény van rá, akkor szakembereket is (klinikai szakpszichológus és/vagy pszichiáter) tudok ajánlani, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a területen. Fontos, hogy milyen szakembert keresnek fel szülőként, mert sajnos nagyon kevés olyan támogató szemléletű szakember van ma Magyarországon, aki nem „kigyógyítani” akarja a fiatalt, hanem kísérni az úton és segíteni őket a szülőkkel együtt. A konzervatív, kigyógyító terápiák hatalmas károkat okozhatnak a transznemű fiataloknak, ezt semmiképpen nem javaslom! A transzneműséget nem lehet „kigyógyítani+, mert nem betegség. Kérem, szakember keresés esetén forduljanak hozzám először!

Talán sok sírás, veszekedés és kibékülés is kísérni fogja ezt a folyamatot, amíg el nem jutunk az elfogadásig és támogatásig a szülők. Nem egy szülőt ismerek, akik szinte a jobboldali, szélsőjobboldali eszméktől és véleményektől jutottak el a PRIDE önkéntes segítéséig és támogatásáig. A szülőknek legnagyobb nehézséget sokszor az jelenti, hogy a gyermekük nem tud megnyugtató válaszokat adni a kételyeikre, kérdéseikre így talán érdemes olyan szakemberekhez, közösséghez, vagy akár hozzám is fordulni, akik tudjuk támogatni a szülőket ebben a folyamatban. Azt kérem a szülőktől, hogy legyenek nyitottak, semmiképpen nem kell kétségbeesni, a transzneműség nem egyenlő azzal, hogy elveszítik a gyereküket. Támogatással, odafordulással, nyitottsággal, elfogadással és valóban szeretettel ezzel is meg fognak tudni küzdeni ezzel a helyzettel és egy boldog, kiegyensúlyozott harmonikus kapcsolatuk lesz a gyerekükkel az előbújás után is. Az érintettektől, pedig türelemre lesz szükség és segítségre abban, hogy a szülőket megértsék és támogassák őket a szülői gyász feldolgozásában. Bővebben a témáról a Transzegészségközpont YouTube-csatornán Transznemű a gyermekem! című videóban beszéltem erről.

Vélemény, hozzászólás?