Az elmúlt napokban az foglalkoztat a legjobban, hogy miért indulnak nehezen a munkahelyi LMBTQ közösségek? Vajon van-e egyáltalán igény ilyen csoportokra munkahelyeken? Nyilván itt most elsősorban közép és nagyvállalatokra gondolok. Sok akadálya van ennek, hogy ezek elinduljanak néhányat összeszedtem amire én gondolok:
- Nincsen felsővezetői elkötelezettség
- A munkavállalók alapvetően kiábrándultak a cégből és nem érzik ott jól magukat. (wellbeing – leszarom az egészet, hagyjanak békén, stb…)
- Akik esetleg munkavállalóként az LMBTQ közösséghez tartoznak, de még nem tartanak ott az előbújási folyamatukban, hogy ezt a munkahelyen is felvállalják, de esetleg szeretnék.
- Nem is akarják felvállalni, elzárkóznak ez elől
- Nem tartja sem a munkáltató, sem a munkavállalók ezt olyan kérdésnek amivel egyáltalán foglalkozni kellene egy munkahelyen. (fel sem merül az igény, „nem a munkahelyre való dolog ez!”.
- A téma rendkívül megosztó a társadalomban, félő hogy a munkavállalók között felesleges feszültségek indulnak meg ezért a munkáltató is inkább blokkolja ezeket a kezdeményezéseket vagy mondjuk finomabban nem lelkesedik ezekért a kezdeményezésekért.
- Az LMBTQ munkavállaló fél a kollégák bántásától, kirekesztéstől, hátrányoktól amik érhetik, akár az is előfordulhat, hogy elküldik a cégtől.
- A beosztása nem teszi lehetővé (kockázatosnak tartja) az előbújást. (felsővezető, ügyfelező munkatárs, stb…) – aztán az esetek többségében beigazolódik, hogy a félelem indokolatlan volt.
- Ki kezdje el? Aki elkezdi, azt rögtön megbélyegzi mindenki majd?
Ahogy láthatjuk alapvetően a NEM-ek félelmekből, tudattalan előítéletből és tájékozatlanságból eredhetnek. Mindegyik kezelhető és fejleszthető.
Persze még sorolhatnám hosszan hogy miért NEM vagy NEHEZEN jönnek ezek létre.
Én inkább azt keresem hogy miért IGEN, hogyan lehetne. Mint az élet minden területén szerintem itt is párbeszédekkel és egymás meghallgatásával és elfogadásával lehet csak lassan építkezni. Ha van esetleg egy-két három ember, aki érintett és/vagy támogató, ők már elkezdhetnek valamit építeni egy cégen belül. Rendszeres programokat tartani, talán nem is biztos, hogy úgy kell meghirdetni, hogy az LMBTQ csoport találkozója a kezdetekben. Nem azért mert bármit szégyellni kellene ezen, hanem én azt az elvet követem, hogy próbáljuk mi is kilépni abból a sztereotípiából, hogy mi „MÁSOK” vagyunk. Ha valakik „MÁSOK”, akkor eleve saját magukat úgy pozícionálják, hogy nem részei a nagy közösségnek valamilyen szempontból. Az már igazából mindegy egy idő után, hogy miért vagyunk „MÁSOK”, de ezzel mi magunkat rekesztjük ki a többiek közül., így pedig nehéz közösséget teremteni és fenntartani.
Ez egy nehéz pszichológiai vívódás valahol, hogy egyszerre küzdjünk meg azzal, hogy nem vagyunk MÁSOK, de az egyedi (de valamilyen szempontból – LMBTQ – közös) problémáinkban mégis segítségre találjunk és ne ellenségeket gyűjtsünk egy munkahelyen hanem barátokat.
Jogosan teszi fel a kérdést a családi erőszakban gyerekét nevelő női kolléga, hogy miért pont LMBTQ? Leszarom a b*zikat, „nekem sokkal nagyobb problémáim vannak” mint nekik. Vagy az a családapa kolléga, aki már olyan hiteltartozást (deviza) halmozott fel, hogy kilátástalan már a családja helyzete, és akkor ilyen LMBTQ dolgokkal bohóckodnak még a munkahelyén is. A frusztrációt és feszültséget vágni lehet a munkahelyek többségében. Egyszer majd robban a bomba, a kávészünetben, vagy ebéd közben, jönnek a b*zizós viccek, melyek a frusztrációt hivatottak oldani, de közben az csak egyre jobban nő, a vezetők pedig nem mernek beavatkozni, a morál egyre jobban romlik.
Nehéz ilyen környezetben nem hogy közösségeket létrehozni, de még egymásra figyelni is. Egymást meghallgatni és segíteni egymásnak. Pedig minden jó itt kezdődik, hogy egymásra figyeljünk, és megpróbáljuk egymást nem csak felületesen tiszteletben tartani hanem valóban emberként kezelni és szeretni.
Azok a munkahelyek és a csoportok, kollégák, sokkal boldogabbak és a teljesítményük is sokkal nagyobb, akik a munkahelyükön stresszmentesen tudnak dolgozni. Biztosak abban, hogy nem lesz a kávészünetben vagy értekezleten b*zizó viccek, és őszinte beszélgetések hangozhatnak el a kollégák között és a vezetőik is mellettünk vannak és fontosnak tartanak minden kollégát a munkahelyen, mert nem a NEM-ek visznek előre egy vállalatot, hanem az IGEN-ek.
Én az IGEN-ekért dolgozom, türelemmel, óvatosan lépkedve, de határozott elképzelésekkel. Hiszem, hogy nem csak önmagunk leszünk boldogabbak, hanem a kollégáink is, a vezetők is, és a cég is jobban fog teljesíteni. Álom ma erről Magyarországon egyáltalán beszélni is? Nem, én nem gondolom, akármilyen politika is telepszik rá a társadalomra, mi emberek vagyunk. Önálló saját vágyakkal, problémákkal, önbecsüléssel, önbizalommal (vagy éppen ezek hiányával) küzdő emberek akik „csak” boldogok szeretnének lenni, egy munkahelyen is. Sokszor talán ezek az alulról jövő kezdeményezések sokkal nagyobbat dobnak egy munkavállalói közösség munkahelyi „jólétén” (wellbeing), mint hónapokon át tartó HR agyalással kitalált, izzadtságszagú megbeszélések eredményeként előállt „csapatépítő” napok és kötelező oktatások, tréningek.
