(Az írás a Népszavának készült)

Köszönöm,  ha elkezdi olvasni ezt az írást, hogy megismerkedjen egy új világgal! Most erre lehetősége lesz és nem kell hozzá semmi, nem kérek támogatást, pénzt, feliratkozni sem kell sehova, nem gyűjtöm a lájkokat és nincsen szereplési kényszerem sem. Egy dologra lesz szüksége, amit viszont le kellene győznie, ez pedig csupán az előítélete, ami minden emberben benne van, természetes, agyi működésünk egyik jellemzője ez, viszont lehet tudatosan küzdeni és tenni ellene, hogy kikapcsoljuk. Kérem szépen, most kapcsolja ki Ön is. Ha megvan, akkor elárulom,  a transzneműségről lesz szó. Ha ki tudta kapcsolni, és a nyitottsága, érdeklődése megmaradt, akkor tovább fog remélem olvasni és ezt nagyon hálásan köszönöm, ha nem él ezzel a kikapcsolási lehetőséggel, akkor most valószínű megnyomja a nevető emojit és talán még egy ítélkező és nyomdafestéket is alig tűrő kommentet idekanyarít a cikk alá. Nem ítélem el, ha így gondolkodik és utána így is cselekszik, engem nem fog ezzel bántani, nyilván én jobban szeretném, ha beszélgetnénk és kérdései lennének. Ígérem megválaszolom őket a cikk alatt.

Felkérést kaptam, hogy írjak arról, egy laikus ember hogyan tudja megérteni a transzneműséget, hogyan tudom Önöket közelebb vinni a közösségemhez és megmutatni, hogy kik vagyunk mi.

Három éve élek nőként itt Budapesten, nem menekültem el az országból, itt próbálom a mindennapokat túlélni. Pontosan úgy, ahogy maguk! Nem gondolom, hogy nekem rosszabb lenne, vagy a melegeknek, leszbikusoknak, vagy azoknak akik azonos nemű párként sóvárogva nézik és hallgatják a híradásokat, hogy mennyi gyermek vár örökbe fogadásra látás-hallás-mozgássérültek vagy éppen transzneműek.  Az is teljesen érvényes és általam elfogadható , ha valaki azt mondja, hogy született nőként, férfiként, ezzel a született nemi identitással megbékélve és a heteroszexuális orientációjával nehezebb az élete, mint nekem és sokkal több problémával küzd.  Mindig óvakodok attól, hogy társadalom különböző metszeteit összemérjük és hasonlítgassuk na kinek rosszabb? Én azon vagyok, hogy megértsek mindenkit és ahol tudok segítsek és a nyitott, őszinte érdeklődésre, kérdésekre pedig velem/velünk kapcsolatban válaszoljak. Biztos vagyok abban, hogy a világ ettől lesz jobb és ettől lesz értékesebb ha észrevesszük egymást, nyitottak vagyunk egymás felé, beszélgetünk és ha szükséges, tudunk segítünk.

Beszélgetek a közösségem tagjaival, akik kérik, őket támogatom és segítem. Azért írom ezt, hogy lássák, van saját élményem is, és a közösségemből más emberekkel is rendszeresen beszélgetek, mégis azt mondom, hogy amiről írok, nem általánosan kiterjeszthető minden transznemű emberre. Van aki megélte, megéli, van aki nem. Van aki könnyebben tudja kezelni, ki nehezebben. Nyilván nagyon sok múlik az egyén mentális erősségén és persze a szűkebb-tágabb értelmezésben vett környezetén is. Én a saját példámat fogom bemutatni.

Sokat gondolkodtam és a Facebook csoportomat is megkérdeztem arról, milyen megközelítésből érdemes ezt  témát Önök elé tárni laikus nyelven, amire mégis azt mondhatjuk, hogy a transznemű emberekre jellemző. Tudják, transzneműnek felcímkézheti magát bárki, aki vagy érti azt, hogy ezt mit jelent, vagy nem. Mindenkinek a saját érzései, tudata, megtapasztalása érvényes és nem elvitatható. A transzneműséghez a klinikai szakirodalom mégis társít jellemzőket, melyekről a közösség tagjai legtöbbször beszámolnak és a szakemberek is figyelembe veszik a diagnózis felállításánál. Az egyik ilyen közös jellemző a nemi diszfória, vagy újabb megfogalmazásban nemi inkongruencia (összeférhetetlenség). (Gender Dysphoria, Gender incongruence)

Az írásom laikusoknak szól, ezért nem untatom Önöket definíciókkal és nemzetközileg elismert szakmai diagnosztikai kézikönyvek magyarázataival. Ezeknek ha szeretnének a fenti megnevezések alapján Önök is utána tudnak nézni – többnyire angol nyelven – (DSM V, és WHO ICD 11), vagy javaslom ebben a témában készült hosszabb szakmai magyarázatokkal kiegészített videómat megtekintésre.

Sokkal inkább szeretnék most egy saját példát elmondani, melyen keresztül talán közelebb tudom Önöket hozni a  nemi diszfória megértéséhez.

Ha egy férfi megnéz az utcán vagy bárhol egy nőt akkor azt vérmérséklet és az éppen aktuális tesztoszteronszint alapján különböző módon teheti meg. Maradjunk annál az esetnél, hogy nézi és nem szól be, nem fogdossa meg, nem követ el már BTK-ba ütköző bűncselekményt. Ezek a jelenségek is sajnos sokszor az életünk részei, de nem akarom az írást most ebbe az irányba vinni. Úgy gondolom, hogy az udvarias  – minden egyéb hátsó gondolattól mentes – pillantástól a testi erőszakig a skálán sok minden előfordul. Én mikor próbáltam beilleszkedni a társadalmi normák által rám helyezett kényszerzubbonyba, akkor ezen a skálán az én gondolataim nem jelentek meg. Ha valaki elindult az egyik végétől és alaposan megpróbálta volna beilleszteni azokat a gondolatokat, hogy „ bárcsak nekem is ilyen hajam lenne”, „bárcsak nekem is ilyen mellem lenne”, „bárcsak nekem is női nemi szerveim lennének”, „bárcsak gyereket tudnék kihordani és megszülni”, „bárcsak én is ilyen szép alkalmi ruhákban járhatnék”, „bárcsak kapnék virágot nőnapon”, „bárcsak….” és még hosszan sorolhatnám ezeket a „bárcsakokat”. Ezek a mondatok egy olyan belső szilárd tudatból építkeznek, mely megrendíthetetlen. Én nő vagyok.  Önök hova sorolnák be ezeket a gondolatokat az említett hétköznapi, sztereotipizált skálán? Én megmondom őszintén nem találnék ezen a skálán helyet ezeknek a kívánságoknak. Itt nem jelennek meg a férfi nemi hormonoktól átitatott, nekem kissé állati szintet megütő „jajj de szexelnék vele”, vagy „jajj de bevinném az ágyba”, „micsoda szemrevaló nő” megközelítések. A nők, pedig gondolom inkább ezt a skálát úgy állítják fel, hogy benne a legnagyobb szerepet a magukhoz való méregetés tölti be. „Ő milyen vékony, milyen jó alakja van három gyerek után”.

Bennem amikor még nem kezdtem el a tranzíciómat, de tudtam , hogy nő vagyok és nőként akartam élni a fenti „bárcsakok” súlyosan sújtottak le rám minden egyes nap, és az említett skála egy eleme sem merült fel soha.

Ez ha jobban belegondolnak egy óriási frusztrációt okoz mentálisan, ha az ember nem csak érzi (én nem szeretem a transzneműséget érzelmekkel jellemezni), hanem tudja (és ez nagy különbség), hogy ő ahhoz a nemhez tartozik, amire vágyakozik. Vagy irigykedik? Kaphatják most fel a fejüket erre a kérdésre. Igen, bevallom én irigykedtem a nőkre és nem tetszettek nekem. Én nem férfiként akartam meghódítani őket, hanem én is olyan akartam lenni. Értik ezt a nagy különbséget? Ez a nemi diszfória ettől vagyok transznemű. Nem tudok élni azzal a nemmel amivel megszülettem mert az nem az enyém, én másikra vágyom, a másik az enyém.

Ha valaki éli az életét ezeket napi szembesítéseket nem tudja elkerülni mert a mindennapokban vannak férfiak és nők. A férfiak engem ebben az időszakban sosem érdekeltek, egyet sem néztem meg és soha nem akartam olyan lenni mint egy férfi, sőt ez a gondolat kifejezetten taszított és undorítónak tartottam és tartom ma is, hogy én férfi legyek.  A nők viszont szembe jöttek velem mindenhol, a boltban, a postán, a rendelőben, a munkahelyen, a metrón, az utcán és a tudat folyamatosan gyártja a „bárcsakokat” melyek pokollá tették a mindennapjaimat, egyre sötétebb felhőket hozva a fejem fölé és végül a „bárcsakok” összeálltak nagyon hamar egy súlyos depresszióvá! Ezen a ponton sok laikus ember (Önök) ítélkezik újra (tudják! előítéleteket kikapcsolni!) és mondják azt hogy nem transznemű vagy, hanem beteg, dilis nem normális, kezeljenek és zárjanak be valahova ha ilyeneket gondolsz!

Nekik azt tudom mondani, hogy megpróbáltam és túl vagyok ezen. Nem zártak be (talán sok olvasó bánatára), de rengeteg antidepresszáns és antipszichotikum gyógyszert kaptam, amitől sokkal rosszabbul lettem! Képzeljék azt el, hogy rosszindulatú gégerákjuk van és fáj a torkuk, nehezen tudnak beszélni, krákognak, de erre kapnak esetleg valamilyen fájdalomcsillapító tablettát. A torkuk lehet hogy nem fog annyira fájni, de tisztában lesznek azzal, hogy nem a problémát kezelik, hanem a tünetet. Az én egy éves antidepresszáns kezelésem is így zajlott. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem fáj a torkom  – maradva a példánál – de a rák egyre jobban elhatalmasodik bennem. A gyógyszerek és a „meggyógyító” (szaknyelven konverziós) terápiák csak ártanak. Én tudom igazolni saját példámmal!  A transzneműségnek és az ezzel járó nemi diszfóriának (amire példát hoztam és természetesen ez csak egy saját példa, de terjedelmi okok miatt nem tudok többet leírni), egyetlen gyógymódja van: a tranzíció. Több elismert szakember itthon és külföldön ezt kutatásokkal és saját tapasztalataikkal alátámasztották. Nálam a „probléma és a tünet” kezelése is ezzel oldódott meg. Három éve boldogan élek, nem vágyom arra, hogy nőként éljek, nem irigykedem rájuk többé, mert megcsináltam! Nőként élek és jól vagyok! Nem szedek semmilyen gyógyszert és tudom, hogy rendben vagyok magammal! Ez a példa természetesen nagyon hasonlóan működik a transznemű férfiak (született nő, férfi nem identitással), de mivel nekem abban nincsen tapasztalatom, így az nem lett volna hiteles részemről ha ilyen példát hozok.

Én csak azt tudom kívánni Önöknek is: Béküljenek ki magukkal, és legyenek rendben lelkileg, mert akkor testileg is jól lesznek, ez pedig tudjuk jól, hogy a hosszú élet titka. Szabadítsák meg magukat az előítéletektől, a gonoszságtól mert ezek is megbetegítenek és kérem fogadjanak el minket is a magyar társadalom 0,3-0,5% -át akik nem ártottunk semmit Önöknek csak boldogan szeretnénk élni. Köszönöm, hogy nyitottak voltak és végig olvasták a cikket és bízom benne, hogy ezen a példán keresztül közelebb tudtam hozni Önöket a közösséghez, várom megtisztelő kérdéseket kommentben, emailen: info@transzegeszsegkozpont.hu