Egy transznemű nő, az üvegplafon két oldalán
Marilyn Loden 1978-ban említette egy panelbeszélgetésben először ezt a fogalmat. Az üvegplafon kifejezés egy olyan láthatatlan akadályra utal, amely megakadályozza, hogy bizonyos személyeket vezetői szintű pozíciókba léptessenek elő egy szervezeten vagy iparágon belül. Ezt a kifejezést általában arra használják, hogy leírják azokat a nehézségeket, amelyekkel a nők és a kisebbségek szembesülnek, amikor a férfiak által uralt vállalati hierarchiában magasabb beosztásokba próbálnak eljutni.
Erről a témáról az elmúlt években rengeteg konferencián adtak elő, születtek ajánlások, készültek kutatások és statisztikák. Ezek mind azt mutatják, hogy valós problémáról beszélünk. Ez a kérdéskör legtöbbször azonban cisznemű (születéskor nőként jelölt), fehér nőkről szól, és azokkal a halmozottan hátrányos helyzettel már sokkal ritkábban foglalkoznak, amikor például egy transznemű roma nő munkahelyi karrierjéről beszélünk.
Egy transznemű nő „örüljön annak”, hogy egy munkahelyen nem kap bántást, és esetleg befogadó környezetre talál? Nekünk valóban csak ennyi jár?
Én 2018-ban bújtam elő, addig az életemből ledolgoztam 28 évet. Küzdöttem a nemi identitásommal, a helyemet kerestem a világban, és a környezetem férfiként kezelt. 2018-ig fel sem tűnt nekem az, hogy a kolléganőim többnyire nincsenek vezetői pozícióban, ők el voltak könyvelve, „titkárnőnek”, „adminisztrátornak”, „támogató” munkakörökben segítették a munkát, esetleg néha szakértői pozíciókban dolgoztak. 2018-tól elemi erővel kaptam a pofonokat sorban. Ahogy előbújtam a munkahelyemen is és próbáltam megtalálni a helyemet, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé kezdik megkérdezni a férfi kollégák a véleményemet, egyre kevésbe fontos, hogy mit gondolok egyes kérdésekről, és egyre inkább maradtam ki a folyamatokból és „csúsztam” bele a munkahelyi női státuszba. Amíg az üvegplafonon túl voltam őszintén megmondom én sem láttam magam alá, viszont, az elmúlt 2-3 évben azt vettem észre, hogy az üvegplafon megnyílt és maga alá temetett és most már csak alulról szemlélem a fehér hetero férfivilágot, akik nevetve mutogatnak rám, hogy „hát ezt akartad…Te akartál nő lenni”, a középkorú cisznemű nők pedig sajnálkozva fogadnak be maguk közé és mondják, hogy „welcome to the club”. (üdv a nők között!). Mintha a transzneműség azon múlna, hogy én ezt választottam magamnak. Édesanyám sokszor mondta nekem, hogy Te nem vagy normális! A mai világban Te nő akarsz lenni? Sokáig ő sem értette, hogy ez nem „akarás” kérdése. Én nő vagyok.
Igen, persze egy transznemű nőnek jól esik, ha a kollégák elfogadják és nőként kezelik, de ezzel együtt akkor, ahogy megkapom a virágot nőnapra a cégtől (ok, elnézést drága feminista barátaim, nekem transznemű nőként ez még fontos), addig folyamatosan érzem a kemény üveget a fejem felett is. Én most „halmozottan hátrányos” nőként beállok a hangos feminista táborba, akik küzdenek a nemek egyenjogúságáért és a nők hátrányos megkülönböztetése ellen. Most már értem és nem csak értem, hanem saját bőrömön tapasztalom meg azt, hogy a statisztikák, a kutatások valósak. Mondanám azt, hogy tartsanak a cégek „fordított” napokat időnként és tapasztalják meg a férfiak azt, ha egy megbeszélésen a nők nem is köszönnek nekik, mikor belépnek egy megbeszélésre, a megbeszélésen nem is kérdezik meg a férfi véleményét, vagy kényszeredetten meghallgatják a nők ugyan, de tudják, hogy úgyis mindegy egy „férfi” mit mond, hiszen „csak férfi”. Azt is elképzelhetem, amikor egy férfi vezető beülne a székembe és végezné a munkámat, én pedig annyira rohanok mobiltelefonnal a kezemben reggel a folyóson, hogy szinte felborítom őt és átnézek rajta és azt sem mondom neki, hogy „jó reggelt”? Hogyan tudunk mi nők legalább lyukakat vágni ezen az áthatolhatatlannak tűnő üvegen? Természetesen tudom, nem lyukakat kell vágni, hanem az egészet össze kell törni és megszüntetni! A statisztika nem hazudik, az arányokat folyamatosan javítani kell és a tudattalan előítéleteket le kell bontani. Egyáltalán nem biztos, hogy a fiatal nő „el fog menni szülni, és akkor nem számíthat rá a munkahely”, vagy ha „már kis gyerekei vannak, akkor azok biztos folyamatosan betegek lesznek”.
Írásom témája tudom, hogy nem új, de talán az a szempont, nézőpont új lehet, hogy szerintem viszonylag kevés ember tapasztalja meg az üvegplafon mindkét oldalát. Ezt mondjuk csak a transznemű emberek tudják átélni, és ebből a szempontból egyelőre arra a kérdésre nehezen találom a választ, hogy a transznemű férfiaknak (akik nőként születtek, de férfiként azonosítják magukat) könnyebb-e, mert ugye ők elvileg a tranzíciójukkal „átmásznak” az üvegplafon másik oldalára a lyukakon, amíg transznemű nők (született férfiak, akik nőként azonosítják magukat), nagyon hamar az üvegplafon alatt találják magukat „automatikusan”. Úgy gondolom, hogy mindkét csoport rosszul jár ebben a kérdésben, hiszen a transznemű férfiaknak talán még erősebben kell megküzdeni a hetero, fehér férfitársadalom kegyeiért, hogy oda őket befogadják tekintettel a születési nemükre, a transznemű nőknél pedig talán már annyi is elég, hogy nők és úgy zuhannak alá, mint annak idején a Gundel Takács Gábor Maradj talpon! vetélkedőjében. Ennek a rendszernek a teljes megborulását okozná az a nem teljesen elhanyagolható nem bináris transznemű közösség, akik sem férfinak, sem nőnek nem tartják magukat, ők talán úgy pattognak az üvegplafon két oldalán, mint a pingpong labda. A XXI. századi magyar, konzervatív társadalom azonban a nemek kérdésében addig tud egyelőre csak eljutni, hogy XY vagy XX kromoszóma, ez sokunkat meghatároz sajnos (szerencsére)…
