Januárban döntöttem úgy, hogy a proaktív aktivizmustól visszavonulok, aztán jöttek pár hét múlva a kiskunhalasi orvosletartóztatások mely kapcsán a média több helyről is megkeresett és érdeklődött az esettel kapcsolatban, kértek interjút és mint az ügyben is konkrét érintett kíváncsiak voltak. Rendelkezésükre álltam.
Aztán jöttek felkérések rendezvényekre, kerekasztal beszélgetésekre, melyeket elvállaltam és teljesítettem is, majd két nagy multi cég keresett meg és kérte hogy tartsak workshopot nekik, ezt is megtettem. Keresett két külföldi újság is interjú kapcsán, ezeket is megcsináltam. Minden vállalt kötelességemet teljesítettem.
2021. december óta csináltam a transzjogi aktivizmust, melynek során nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Megismertem a civilszervezetek működését, pár médiumot kicsit belülről is láttam. Igyekeztem általam legfontosabb küldetésemet minél szélesebb körben elvinni a magyar a társadalomhoz, hogy beszéljek arról mi a transzneműség, ki vagyok én.
A hétvégén PRIDE. Amikor egy aktivista elkezdi érezni azt, hogy igazából már neki teljesen mindegy, hogy megrendezik-e ezt az eseményt vagy nem, és tulajdonképpen arra sem vágyik, hogy „hasonszőrűekkel” találkozzon és meghallgassa újra az „egymás vállán sírjunk” beszédeket, akkor végleg fel kell ismerni, hogy ezt a tevékenységet be kell fejezni. Tegyék tovább azok, akiket ez még lelkesít, hogy elmondhatják ugyanazokat a beszédeket n+1. alkalommal vagy tegyék azok, akiknek ezt kell tenni, mert fizetést kapnak érte.
Én örülök annak, hogy végre van ingyenes TB ellátásra működő, szabályozott transznemű hormonkezelés, engem nem ért a civil magyar társadalomtól semmilyen bántás, atrocitás a saját közösségemen és úgy általában a közösségi média kommentszekcióján kívül. Élem a kis transznemű női életemet, ami teljes. Úgy érzem, hogy amire vállalkoztam magamtól, nagyjából három és fél év alatt megcsináltam. Írtam egy könyvet, készítettem hatvan oktató videót a YouTube csatornára, megalapítottam a Transzegészségközpontot, mely bejegyzett és levédett név lett, nyilatkoztam hazai és külföldi médiumoknak, írtam egy cikksorozatot a Népszavának, mind-mind a társadalmi edukáció érdekében. Segítettem a közösséget amikor és ahol tudtam annak ellenére hogy ezt sokan nem értékelték.
A múlt héten adtam még két interjút egy-egy külföldi médiumnak és a Klubrádiónak, de azt hiszem itt ezzel végleg lezárom ezt a fejezetet az életemben. Nem megyek el a PRIDE-ra, mert azért sem tudok úgy rajongani, mint sokan, de én megértem, hogy ez egy fontos esemény, sőt az év legfontosabb eseménye. Nem látom, hogy bármilyen tiltakozás, tüntetés itt Magyarországon úgy működne mint Szerbiában, vagy a tanár tüntetések esetén Romániában. Ez a társadalom annyira beteg, hogy teljesen alkalmatlan bármilyen szolidarításra. Vajon miért is lenne alkalmas, ha már egy kis közösség (transznemű) sem képes erre, de ugyanígy a tanárok sem, és még sorolhatnám…
Nem vágyom újra és újra elmondani azt ,hogy a politikának sem külföldön, sem idehaza semmi keresnivalója nincsen az LMBTQ ügyek körül. Nem félek továbbra sem senkitől, csak egyszerűen nem látom értelmét már kiállni, edukálni, beszélni, magamtól eddig – három és fél évig – találtam ebben az önkéntes munkában motivációt és lelkesedést, de a 30 . PRIDE alkalmával fel kell ismernem hogy részben ezt a motivációt a körülettem lévő emberek, közösségek, szervezetek kiölték, részben pedig én nem találtam meg azt a forrást amiből táplálni lehetne tovább. Sajnos egyre többször kezdtem azt észrevenni, hogy megint csalódom, megint nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az én idealista lelkes szemléletemmel a dolgoknak mennie kellene. Csalódtam a politikai LMBTQ témákban (ha már belemászott a politika, akkor legalább az ellenzéknek vélt oldal lenne egységes, de nem az), csalódtam a civilszervezetekben, én azt látom hogy hiába van LMBTQ közösség, alapvetően semmilyen közös nincsen ebben a közösségben, azon túl, hogy egy betűszó és valamilyen szempont alapján egy kisebbségi társadalmi csoport.
Furcsán éltem meg azokat a pillanatokat, amikor maximális segítségemről és támogatásomról biztosítottam embereket, szervezeteket, de aztán ezzel visszaéltek, vagy a segítséget nem viszonozták, mikor nekem lett volna szükségem erre.
Mondhatjuk, hogy nincsen ebben semmi csoda, ilyen az élet. Igen ilyen valóban, és ahogy már sokszor írtam az élet tele van csodálatos dolgokkal, és meg lehet találni az újabbnál, újabb motivációt más témák irányába. Boldog vagyok, köszönöm mindenkinek, aki támogatta, segítette az aktivizmusomat ez idő alatt, magánemberként, vagy szervezetként. Én most tovább lépek, tovább megyek az úton, magam mögött hagyva a transzjogi aktivizmust végleg.
