(Az írás a Népszava 2025. január 4-i számának Visszhang mellékletében jelent meg)
Előbújásnak (coming out) nevezi a szakirodalom azt az eseményt, amikor egy ember közli a környezetével, hogy a ciszhetero – született nemével azonosulni tudó és szexuálisan ellenkező nemű emberekhez vonzódó, a társadalom többségére jellemző nemi identitás és szexualitás – normákhoz képest eltérő a nemi identitása és/vagy a szexuális orientációja.
Jelen írásomban arra a kérdésre keresek válaszokat, hogy milyen jellegzetességei (elsősorban előnyei, hátrányai vannak) a különböző életkorokban megvalósított transznemű előbújásnak?
Fontos megjegyezni, hogy minden (transznemű) ember életútja más. Egyedi lehetőségekkel, örömökkel, bánatokkal és akár komoly szenvedésekkel. Különböző családi, társadalmi környezetben, földrajzi helyen élünk, melyek sajátos lehetőségeket, adottságokat, előnyöket és hátrányokat is nyújtanak számunkra. Mindenkinek a saját környezetében kell előbújni, és ezek a tényezők mind befolyásolhatják azt, hogy az előbújás bekövetkezik-e egyáltalán, mikor és milyen körülmények között és azt hogyan tudja az érintett és a környezete kezelni, illetve a kettő kölcsönhatása hogyan alakul.
A saját évtizedes küzdelmeimről a transzneműségem felismerésével, és az előbújásommal kapcsolatban, korábban beszéltem Rangos Katalinnak egy életrajzi interjúban, melyet a Transzegészségközpont YouTube-csatornámon megtekinthetnek, ennek részleteibe most nem mennék bele.
A transznemű nemi identitás felismerése bármilyen életkorban bekövetkezhet, akár meg tudja fogalmazni az érintett, hogy mi van a tudatában, lelkében és ehhez milyen érzések, érzelmek kapcsolódnak, akár nem. Mindig először saját magunkban fogalmazzuk ezt először meg és elindul a belső vívódás is ezzel kapcsolatban. Rengeteg kérdés, kétség, kétely tör ránk, amelyekre próbálunk válaszokat a találni. A „miért pont én?” – től kezdve addig, hogy „megbékélünk azzal, hogy transzneműek vagyunk” a belső utazás nagyon hosszú és nehéz.
Ebben ma segíthet (?) az Internet, ahol rengeteg információ kering, angol nyelven a transznemű agy és génkutatástól, a témában született doktor disszertációkon keresztül, egészen a tini – „hopp ma reggel transzneműként ébredtem” – TikTok videókig minden megtalálható. Ma már nem az a probléma, mint az én koromban, hogy nem lehet információhoz jutni, hanem inkább az okozhat nehézséget, hogy az érintett kiválogassa, melyik forrás hiteles. Egyet értek azokkal a kritikus hangokkal, hogy ma a fiatalok – talán egyes meggondolatlan videóknak a készítésének és terjesztésének köszönhetően is – hamar diagnosztizálhatják magukat transzneműnek. Úgy gondolom, hogy ezzel semmilyen probléma nincsen addig, amíg csak a szociális tranzíciójukat érinti ez. (Például öltözködés, vagy névhasználat a mindennapokban – mivel a jogi tranzíció, ami azt jelenti, hogy az állam is elismeri a nem és névváltást nem lehetséges –, de mindenki úgy hívja magát ahogy akarja a családjában, a barátai között az iskolában.) Nyilván a szülőknek nem kis fejfájást és rengeteg nyugtalan éjszakát okoznak, ha előbújnak otthon. Akár még szorongásoldók és alvást segítő készítményekre is szükségük lesz a szülőknek. Transznemű emberek ellátásával foglalkozó pszichiátertől tudom, hogy a hozzá érkező fiatalok negyede (!), már úgy érkezik meg a rendelőbe, hogy valamilyen szorongásoldó készítményt szed. Ugyanígy a szülők is egy előbújás után sokszor szorulnak ilyen készítményekre.
Természetesen előfordulhat, hogy sok mentális betegség kórképe keveredik bele a transzneműségbe, ilyenek lehetnek például a szkizofrénia, bipoláris depresszió, borderline, stb.…, amiknek a kezelésére nem a transznemű diagnózis és a tranzíció a helyes lépés! Én transzjogi aktivistaként teljesen egyet értek azokkal a kritikus hangokkal, hogy a fiatalok orvosi tranzícióját csak nagyon körültekintően lehet elkezdeni és folytatni. Magyarországon ez törvényileg egyáltalán nem is lehetséges, így most csak teoretikusan folytatom ezt a gondolatmenetet. Én azt mondom, hogy aki biztos a diagnózisban, szakember kiszűrte azokat a lehetséges egyéb mentális állapotokat, melyek befolyásolhatják a transzneműség diagnózisát, és igazolható a szakirodalomban megfogalmazott transzneműségre jellemző kritériumrendszer, azoknál a fiataloknál fontos lenne elkezdeni a pubertás blokkoló készítmények alkalmazását, szigorú orvosi kontroll mellett, mert ezzel javíthatjuk a mentális állapotukat és hozzájárulhatunk az életminőségük javításához. Itt a nagy kérdés egyedül az, amire a világ egyelőre keresi a jó választ, hogy ki vállalja a felelősséget egy ilyen terápia mellékhatásaira és hatásaira? Az állam, a kezelőorvos vagy a szülő? Mivel az érintett kiskorú, ezért rá ezt a felelősséget még önrendelkezési alapon sem lehet áthelyezni. Ez a dilemma az egész világon jelen van ma. Nem tartom azt sem jó iránynak, hogy „inkább tiltsuk be, abból baj nem lehet!”, mert igenis lehet belőle baj! Nagyon nagy baj! Az öngyilkossági kísérletek és sajnos a sikeres öngyilkosságok száma is ebben az életkorban drámaian növekszik a nem engedélyezett és halasztott orvosi tranzíció miatt. Ahogy láthatja az olvasó is, ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdés, amit úgy gondolom, kizárólag hosszútávú, igazolható orvosi tényekkel lehet csak eldönteni és nem társadalmi vitafórumokkal és pláne nem politikai döntéshozói szinten!
Tehát elmondhatjuk, hogy a fiatalkori előbújás ma egyrészt az információ elérhetősége miatt sokkal, könnyebb és jellemzőbb is, akár már hat-nyolc éves korban is bekövetkezhet, de jellemzően inkább a pubertás elindulása körül, és után tizenhárom-tizenhét éves korban kerülhet az érintettnél először ez megfogalmazásra.
A fiatalkori előbújásnak előnye, hogy a szervezet fiatal még, ha engedélyezve lennének a pubertás blokkoló készítmények (melyek a közhiedelemmel ellentétben visszafordítható hatással bírnak és nem hormonok!), akkor ezek alkalmazásával, illetve a felnőtt kort elérve kereszthormonokkal az életminőség már ebben az életkorban is jelentősen javítható lenne, a nemi diszfória és az öngyilkossági kísérletek száma is drasztikusan csökkenne. Sokkal könnyebben birkózik meg az érintett az esetleges műtétekkel, amíg még fiatal, de már a nagykorú életkort elérte (a közhiedelemmel ellentétben sehol a világon nem végeznek kiskorú személyen nemi megerősítő műtétet, aminek semmilyen más indikációja nincsen, csak a transzneműség!), azoknak a lehetséges szövődményeivel és persze nem utolsósorban, ami a talán a legfontosabb, hogy az életét a helyes testben élheti le. Minden egyes eltöltött óra a helyes testben, növeli a mentális egészségét a fiatalnak, és az életminőségét.
Nyilván felnőttkorban az nem kérdés, hogy ha megfelelő szakvéleményekkel és orvosi kontraindikáció nélkül indítana valaki hormonterápiát, akkor ezt ma – egyelőre még! – megteheti elvileg. Egyre nehezebb olyan orvost találni, aki ilyen hormonkészítményeket felírna az éritett nagykorúaknak és persze a magyar állam részéről is teljes a káosz és a szabályozatlanság.
A fiatalkori előbújásnak az egyik nehezítő tényezője, hogy sokan ebben a korban még nem rendelkeznek stabil egzisztenciával, önálló lakhatási lehetőséggel, olyan megélhetéssel melyből bőven tudnak félretenni havonta a kezelésekre. Kevés élettapasztalatuk van, hogyan keressenek állást transzneműként, és az is valószínűsíthető, hogy a szociális tranzíciójukban is még bőven úton vannak (hiszen felnőttként még szinte csak pár évet éltek az életükből). Tesztelik ők is a szűkebb-tágabb környezetet, hogyan fogadják el őket. Tanulják az életet, egyszerre végzik a szociális és az orvosi tranzíciót, és közben egzisztenciát is kellene építeniük! Azért ezt beláthatja egy kívülálló is, hogy nem könnyű egyszerre. Az orvosi tranzíció sok pénzt igényel, mert gyakorlatilag állami támogatás nélkül jutunk hozzá bármilyen hormonkészítményhez, melyek akár havi 10 – 50 000 Ft is lehet, orvosi tranzíciós státusztól függően. A nemi megerősítő műtétek, pedig szinte kivétel nélkül milliós nagyságrendbe tartoznak, illetve a szoros orvosi és mentálisegészségügyi éves kontrollvizsgálatok is 100 – 250 000 forintot tesznek ki, attól függően ki mennyire bátor, hogy a magyar állami egészségügyi rendszerben próbál ennek nekifutni, vagy teljesen magánban. Melyik fiatal engedheti ezt meg magának, aki esetleg még a felnőttkora elején van, éppen csak pár éve dolgozik és még esetleg otthon lakik a szüleivel?
Az idősebb korban megtett előbújás az előzőekben elmondott előnyök-hátrányok esetében nyilván fordítva (is) értelmezhető, de egyáltalán nem evidens, hogy egy idősebb korban megtett előbújáshoz társulhat egy stabilabb egzisztencia, az viszont tény, hogy az években mérhető élettapasztalat több, akár pozitív, akár negatív. Ilyen szempontból értékes mind a kettő. Az idősebb kori előbújás veszélyei viszont pont abban rejlenek, amire előnyként tekintek, ugyanis az előbújás után ez az egzisztencia pillanatok alatt dőlhet össze kártyavárként. Emlékszem nekem a legnagyobb dilemmám az előbújás előtt az volt, hogy mi lesz a gyerekeimmel (például, egy esetleges váláskor elveheti a bíróság a transzneműség miatt a gyerek láthatóságát? A válasz nem, de a kérdés sok álmatlan éjszakát okozhat), a családommal, mi lesz a jól fizető főállásommal, a munkahelyemmel, a házammal. Ezek nagyon nehéz kérdések, mert nyilván senki nem szeretné elveszíteni azt, amit felépített, elért az életben. Az aktivizmusom ezért is küzd, hogy ezekkel a dilemmákkal ne kelljen szembe néznie egyetlen transznemű embernek sem, és ne féljen attól, ha előbújik, akkor kártyavárként omlik rá az élete pillanatok alatt. Ehhez óriási mentális erő kell az érintett részéről, hogy ezt nap mint nap kezelni tudja, lavírozzon a fenyegető veszélyek és az előbújás után transzneműként felvállalt és élt nemi identitása között. Ez borzasztóan megterhelő mentálisan, beláthatja bárki! Nagyon nagy belső harmónia, mentális egészség, stabilitás szükséges ehhez és persze nem utolsó sorban olyan egzisztencia, hogy bármi történik, akkor sem kerülünk a híd alá.
Arról, hogy egy transznemű előbújás – bármilyen életkorban –, hogyan érinti a családot, a szülőket, és azt hogyan dolgozhatják fel, arról a következő cikkemet írom a sorozatban, itt a Népszava hasábjain
