Transznőnap

Március 8-án a világ azon vitatkozik, hogy transznemű nők, vajon nők-e. Meg kell-e ünnepelni egy született férfit, akinek női nemi identitása van és sokszor több beavatkozást is elvégeztetett magán, hogy teste is a nemi identitásának megfelelően nézzen ki és funkcionáljon és élete végéig olyan női hormonokat szed, mint sok született nő.  Meg kell-e ünnepelni azt az embert, aki férfiként született, de nőként tekint magára és nőként él, a női nemet jelzi a társadalom felé mind öltözködésében, viselkedésében?

A kérdés 2010-es évek közepéig nem volt gyakorlatilag kérdés addig, amíg ezt a kérdést nem akarta erőszakosan eldönteni a politika és nem tett bele borzasztó nagy pénzeket, hogy kis túlzással választásokat eldöntő tematizált kérdéssé váljon. Addig gyakorlatilag senki nem tudta, hogy léteznek ilyen emberek, és nagyon nem is érdekelt senkit. A transznemű emberek, pedig próbáltak feltűnés nélkül beilleszkedni a társadalomba és küzdöttek magukkal, a környezetükkel és a társadalommal kisebb-nagyobb sikerrel.

2025. március 8. egy újabb lehetőség arra, hogy fellángoljon a vita. Most akkor kell köszönteni a transznemű nőket ezen a napon, vagy nem kell? A munkahelyemen az előbújásom óta minden évben köszöntenek engem is. Nagyon örülök ennek. Nem azért, mert megerősít abban, hogy nő vagyok, hanem egy aranyos figyelmesség, egy jelzés, hogy a munkahelyem elfogadja az én nemi identitásomat, sőt a többi kolléganővel azonos módon kezel engem. Hogy a többi kolléganőnek ez mennyire probléma nyilván nem tudom, mert senki nem mondja a szemembe. Idén már nem, de szerintem jövőre tartok majd egy online névtelen szavazást a kolléganők körében, hogy ez kinek probléma, kinek közömbös, és ki az, aki örül annak, hogy együtt ünnepeltek meg engem velük. Elfogadom, hogy sok nőnek (köztük sok feministának) ez nem is ünnep, és azt mondják, hogy ne egy napon ünnepeljenek minket, hanem vegyék figyelembe azt a munkát, amit nőként elvégzünk otthon, a családban, kvázi mint egy második munkahely az év minden napján.

Tőlem egyszer megkérdezte Gaál Ildikó a Klubrádió műsorvezető-szerkesztője, rendező egy könyvbemutatón, hogy „Neked mit jelent nőnek lenni?”. Nagyon jó és fontos kérdés! Szerintem a társadalom nagy része ezt a kérdést nagyon ritkán teszi fel nekünk, pedig nagyon sokat segítene a megértésben nekik. Az előítéletek sokszor ezt a nagyon fontos kérdést elnyomják. Aki nem érti, nem is akarja megérteni, a propaganda hamis mondataitól vezérelve ítél el minket, őket nyilván a válasz nem is érdekli és még a kérdés is felháborító számukra.  Aki elfogad és igazából nagyon nem is érdekli, hogy mit jelent nőnek lenni nekem, az sem kérdezi meg, mert igazából neki mindegy mit mondok talán. Elfogadja, hogy nő vagyok. A társadalom szerintem legnagyobb része viszont kíváncsi. Tele van kérdéssel, kétellyel, kimondott és ki nem mondott félelemmel. Persze ezzel kapcsolatban rengeteget ártott és talán árt még ma is az a közösségi álláspont, hogy mindenki hagyjon békén minket, vannak tabukérdések, amelyeket nem lehet feltenni nekünk. Ez nem jó szerintem. Úgy gondolom a megismerést és elfogadást segíti a kérdések, kételyek eloszlatása, de természetesen megértem, hogy erre nem mindenki alkalmas mentálisan, lelkileg, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Nem is kell válaszolni mindenkinek, csak ne azt mondjuk, hogy ez tabu.

Ildikó kérdésére válaszoltam és most is így gondolom. Nekem nőnek lenni az életet jelenti, azt jelenti, hogy megszűntek a depressziós időszakaim, nincsenek öngyilkossági gondolataim, és elkergettem azokat a „Bárcsakokat” melyekről az Álomvalóság című edukációs regényemben is írtam, mely ingyenesen letölthető a transzegeszsegkozpont.hu weblapomról. Egy olyan „gyógyszert” képzeljen el az olvasó, ami gyógyítja például a rákot. A transzneműség ugyan nem betegség a WHO szerint, de sokak ezt így ítélik meg, még endokrinológus, orvos szakemberek is sajnos, melyre a „gyógyszer” a tranzíció. A tranzíció, mely lehet orvosi, szociális és jogi. Mindenkinek fontos, hogy eljusson ezeken a tranzíciós állomásokon oda, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet tudjon élni. A jogi tranzíció ellehetetlenítése egy olyan rajtunk kívülálló ok, amit nem tudunk elérni egyelőre, de ennek feldolgozása és kezelése magukban csak rajtunk múlik, úgy, hogy ez nem jelenti az eredeti szándékunk feladását.

A társadalomnak – és magának a transznemű közösségnek is – meg kellene értenie azt, hogy létezhet apa, aki transznemű nő. Nem annyira bonyolult ez a képlet, csak nyitottság kell hozzá és bizonyos fogalmakkal pontosan tisztában lenni. A nőnap egy olyan nap, amikor meg kell ünnepelni azon apákat is, akik transznemű nőként nevelnek gyerekeket és ugyanazt a hihetetlen nagy munkát végzik el otthon, a családban, mint bármelyik nő. Meg kell ünnepelni ezen a napon azokat a transznemű nőket, akik tranzíciójuk után az üvegplafon alján találják magukat és csak reménykedve pislognak át a túloldalra, miközben halvány emlékek rémlenek fel bennük a tranzíció előtti időszakról. Meg kell ünnepelni ezen a napon azokat a nőket, akiket nemi identitásuk miatt diszkriminál a társadalom, az undorító politikai játszmák célkeresztjébe téve. Kérem, hogy aki ismer transznemű nőt a környezetében gondoljon rá is, és köszöntse fel. Jól fog nekik esni és egy lépést tehetünk ezekkel az apró kis köszöntésekkel abba az irányba, hogy egy szebb és jobb világban éljünk, szeretetben és elfogadásban. Nagyjából úgy, ahogy a Jézus is ezt hirdette kétezer évvel ezelőtt.

A legnagyobb álmom pedig az, ha például a böjti időszak elején egyre több templomban felhangzana a köszöntés a nőnap alkalmából, mely alkalomból az egyházi képviselő egy fél mondattal kitér arra, hogy köszönti a transznemű nőket is. Ennek hallatán a hívek nem megbotránkoznak, hanem a templomból kijövet átölelik a közösségbe járó transznemű nőket (és nem bináris transzfeminin nőket) és együtt ünnepelnek az agapén vidáman, boldogan. Nem lenne egy jobb világ, mint egymást gyűlölni? Csak rajtunk múlik!

Vélemény, hozzászólás?